Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Bényei Péter hozzászólása Takács Miklós júliusi tanulmányához és az emlékezetkutatáshoz kapcsolódik.
Miközben az elmúlt két-három évtizedben nem jelentkezett radikálisan új, szemléletformáló elméleti irányzat az irodalomtudományban, addig két kutatási-értelmezési terület nagyon mély gyökeret vert, s állandóan felbukkan a történeti és interpretációs munkákban: a trauma és az emlékezetkutatások – hol összekapcsolódva, hol egymástól függetlenül, hol személyes, hol kollektív távlatokban – alapjaiban hatják át a legszélesebb humán- és társadalomtudományi vizsgálódásokat is. Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy vajon mi állhat a jelenség mögött? A memory-boom vagy a traumakultúra tudományos túlburjánzása (s így szükségszerű inflálódása) akár azt a szarkasztikusan egyszerű magyarázatot is sugallhatja, hogy tulajdonképpen szerencsés történelmi időszakban születtünk: a két világháborút és évtizedes európai zsarnoki rendszereket hozó 20. század végétől azért egy relatíve békés világban élünk, ahol van idő, tér kényelmesen rendszerezni az emlékeket, szembenézni a számos múltbeli traumával, s értelmezni a jelenkoriakat – művészetekben, tudományokban egyaránt.
De gyaníthatóan komolyabb emberi, közösségi igények húzódnak a széles hatókörű jelenség mögött, nem feltétlenül a tudomány öngerjesztő túlzásai. Logikus és megnyugtató lenne a (közösségi) emlékezet felszólító jellegében keresni a jelenség dinamizmusát, ugyanakkor közvetlen, személyes tapasztalatból is láthatjuk, hogy a „kötelező” emlékezés nem túl hatékony (s intézményesen manipulálható), a történelem pedig nem tanítómester: nem igazán tanulunk a múltbeli hibákból. Napjaink felfokozott emlékezetének valódi éltetőjét ezért érdemes a gyökerénél, az elemi-jelenkori tapasztalatunkban keresni. Egyfelől rendkívül áldásos, hogy a társadalmi nyilvánosság kiszélesedésének, az információhordozó médiumok elszaporodásának köszönhetően minden aktuális történést látunk, érzékelünk, értelemezünk, s ugyanígy számos médiumon keresztül jutunk el a múlt legkülönfélébb regisztereihez is. Másfelől viszont nemcsak a szinte feldolgozhatatlan mennyiségű, nézőpontú, széttartó információáramlással, a különféle hordozók esendőségével kell megküzdenünk, hanem azzal a tudattal is, hogy a médiumok technicizáltságának, a források és a hozzáférés végtelen nyitottságának (stb.) köszönhetően minden kép, látvány, szó, tény manipulálható és megkérdőjelezhető: ennek tudata pedig sokszor ahhoz a szélsőséghez vezet, hogy sokan még azt is hiteltelennek vélik, ami tényszerűen rögzíthető vagy a saját szemükkel látnak. A legkirívóbb példa kétségtelenül a holokauszt tagadása, de – ha hihetünk a sajtóinformációknak – az októberi Las Vegas-i tömegmészárlás megtörténtét kétségbe vonó YouTube-videóknak (s a köréjük szőtt összeesküvéselméleteknek) is jóval több híve akadt, mint azt józan ésszel feltételeznénk.
A lényeg, hogy napjainkban talán mindennél inkább szükség van olyan fogódzókra, eligazodási pontokra, kapaszkodókra, melyeket javarészt a fókuszált egyéni-közösségi emlékezeti munka biztosít. Hol találjuk, hogyan is működik, miért is van erre ténylegesen szükség? Közvetetten ezekre a kérdésekre is választ ad Takács Miklós tanulmánya (Anne Frank mint emlékezethely. A kulturális trauma és a nemzeti hovatartozás performatív megalkotása), amely az Alföld 2017. júliusi lapszámának a hasábjain jelent meg.
Egy szakmán kívülállónak a cím első fele talán kicsit esetlenül hangzik, akár illetlennek is tűnhet, még ha a szerző szakszerűen jár el, amikor az Európai emlékezethelyek című kötet szócikkére játszik rá: ugyanakkor a tudományosan kacifántos meghatározás egy nagyon is életszerű jelenségre utal. Az emlékezethely Pierre Nora-i fogalma ugyanis éppen az emlékezés elevenségét, jelenvalóságát igyekszik megragadni, méghozzá kettős értelemben: egyfelől az általa hordozott (akár traumatikus, akár tradíciókat rögzítő, akár személyes, akár kollektív) múltbeli történés a mindenkori jelenbe emelődik, másfelől pedig az aktuális jelenben hat – formálja mind az egyéni, mind a közösségi életet, identitást. S Anne Frank – a saját naplójának soraiban életre kelő – alakja mindenképpen ilyen emlékezeti erővel bír: mind a mai napig. A tanulmány nyitányában Takács például egy volt kambodzsai gyerekkatonára utal, akinek a fiatalon elszenvedett háborúskodás feldolgozásában segített az, hogy azonosulni tudott a holokausztáldozat kamaszlány sorsával. S a napló (amely filmben, színházi feldolgozásokban sokszorozta meg mediális hatókörét) gyaníthatóan számos más, az eredetitől nagyban különböző identifikációs helyzetben nyújtott támpontot, belátást, ahogy nem mentesülhetett az aktualizálás manipulatív szándékaitól sem: a művet kötelező olvasmánnyá tevő észak-koreai zsarnoki rezsim például az amerikai kapitalizmus áldozatának a példaerejű kontextusában igyekezett elhelyezni a lány sorstörténeti alakulását. (Az persze más kérdés, hogy egyes lélekben merészebb észak-koreai olvasók Anne menekülő-bujkáló létének, áldozatiságának a hátterében nem ismernek-e rá saját diktatúrájuk működésének az elég szembetűnő analógiájára.)
Takács elemzése a „távoli” és a szoros szövegolvasás módszertanaira építve meggyőzően mutatja be, hogy a személyes emlékezet milyen módon válik kollektív-kulturális emlékezetté: hogyan tartja eleven emlékezésben az emberiség történelmének legnagyobb szörnyűségét, ám az idő múlásával, s a fordítások térbeli kiterjedéseivel hogyan emelkedik ki a saját nemzeti-történelmi kontextusából, s válik a globális emlékezet alapvető szövegévé – nem veszítve el persze valamennyi korábbi funkcióját sem. S meggyőzően ír arról is, hogy minden emlékezés identitásképzés és identifikációs minta is egyben: Anne Frank egy német születésű, de Hollandiában felcseperedő, zsidó lány, aki kamaszként – a mindennapjait beárnyékoló háborús félelmek, közösségi kitaszítottság dacára is – egyszerűen csak meg akarja találni önmagát, s leginkább egy holland lányként élni a mindennapjait.
Manapság éri némi kétely a szakmánkat, s lassan egymást kell győzködnünk, hogy mi is a súlya, értelme az irodalomról zajló beszédnek. Egy dolog azonban bizton állítható: az irodalom, írott szövegek, művészeti alkotások, valamint azok értelmező, tudományos médiumai egy jó ideig még sokat tehetnek az egyéni és kollektív emlékezet elevenen tartásáért.
Takács Miklós: Anne Frank mint emlékezethely (A kulturális trauma és a nemzeti hovatartozás performatív megalkotása) (Alföld 2017/7.)
Réti Zsófia korábbi hozzászólása a témához.
Borítókép/cover: az Anne Frank Központ Berlinben.
Hozzászólások